nev Blogja

Az érzés eddig bennem csak egyre-egyre érlelődött, nőtt és nőtt, és most kirobbant: elrontottam valamit, összeomlott a rendszer amit felállítottam az életemre? Igazából nem tudom a választ, de most ez nagyon sz*r érzés.

Felállítottam anno egy rendszert az életemre, minden mozzanatára. Kigondoltam hogy lesz nekem jobb, véghez vittem és tényleg jobb lett. Minden jött, felfutott egy pár hétre talán egy hónapra is az életem. És most itt van a hidegzuhany. Nem tudom miért, vagy mitől, de mintha richtig minden a rendszerem ellen szól. Minden egyes döntésemre, vagy lépésemre, feljön egy kisördög, a pofámba röhög és mehetek elgondolkodni magamon. Az összes dolog amit nem akarok hogy úgy jöjjön ki hogy rossz legyen, csakazért is azt a sávot választja az életem autópályáján ami előbb-utóbb belefut a korlátba. Gondolkozom, bíztatom magam, gyűjtöm az energiát, néha napján meditálok, igyexem hogy minden a legjobban fusson, és DETTO mindezek ellenére, anélkül hogy a rosszra gondolnék kisiklok, megcsúszok, elpattannak a húrok... nem is tudok több metaforát.

Megcsúszol a jégen, és csatt haver az arcod koppan a széken.

Mondja AZA egy albumon. Nem hittem el, de tényleg. Az összes öröm ami származik jelenleg az életemből, az hogy miket nézek, miket játszok, ilyen hülye materiális, teljesen átlagos örömök, semmi fejlődés, vagy lelki megújulás, esetleg valami pszichológiai felfedezés. Mindig belefutok minden szarba... Annyira le voltam kötve eddig - amíg el nem jött az őszi szünet -, hogy bár szombaton kezdődött a szünet, mára tudtam munkában utolérni magam, és tanulni is próbáltam, de minek... most kéne megpihenjek, de tudom a folytatás se lesz jobb, még több elfoglaltság, és egyre csak jön mindenkinek a kérése, a követelése, de rohadtul elegem van, hogy magamra nem jut időm. 3 hete nem mozgok semmit, mint mondtam lelkiekben lennt vagyok, hát mi történik???

Annak ellenére, hogy volt egy jó módszerem ami bevált, most minden az ellenkezőjére fordult. Remélem, még időben rájövök, hogy miért...

Az ember mindig megérzi ha személyiség fejlődésen megy keresztül, vagy legalábbis jobban látja az élet összefüggéseit. Én megint szintet léptem, és felismertem, hogy mennyire értelmes is tud lenni egy-két jó óra, és mi mozgatja az embereket.

Volt két órám az elmúlt napokban (ezekről részletesen majd később), ami egyrészt igazolta azt, hogy a mostani rendszer nagyon rossz, másrészt megint rá-/visszaébresztett abba a tudatba, amit még anno a Mennyei Prófécia olvasásánál sajátítottam el. A baj csak az, hogy én is sajnos halandó vagyok, és nem tudok mindig azok szerint az eszmék szerint cselekedni, amit már egyszer jól kitaláltam. Ez ugyanolyan mint a történelem, ismétli önmagát. Miért? Mert elefeledünk sajnos nem csak rossz gondolatokat, hanem jókat is. Számít, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk, kimerülten/fáradtan állunk-e a világhoz, elhalmoz valami ami jobban elfoglal, vagy ilyenek. Na de lényeg, hogy most egy kicsit visszazökkentem, és lepődtem is. (Azt hiszem azért is írom ezt a blogot, hogy majd visszaolvasva, mindig tudjam emlékeztetni magamat a kigondolt dolgokról).

Akkor zökkenjünk is bele. Min lepődtem meg? Leálltam egyszerűen beszélgetni egy osztálytársammal, amúgy "komolyan", hogy mik az életcéljai, hogy mit gondol magáról, hogy mik a véleményei, mik az elhatározásai, és végülis oda lyukadtam ki, hogy vissza tudtam önteni egy nagy részét az osztálytársamra, azt ami valójában ő. Hihhetetlen hogy milyen egyszerű és lényegtelennek tűnő dolgokból ismerjük meg más tulajdonságait, és ez számomra nagyszerű volt, hogy gyakorlatilag meg tudtam ismerni az embert, illetve inkább el tudtam mondani hogy nagyjából mik az ő fő gondolatai a világról. S borzasztó jó, amikor az ember azt kapja vissza: "Valóban, ez igaz.. tényleg így van", és belegondoltam hogy majd az info egyetem után (ami után felvettek), elvégezhetnék valami pszichológusit, mert nagyon-nagyon érdekel. Még egy csomót kell olvassak, de ezen felbuzdultam. Már önmagából a mennyei próféciából is nagyon sok tanulható, igaz, mesés a vége, de nem az számít. Hanem próbál általános kategóriákat adni az emberkapcsolatokra, illetve hogy hogy viszonyul - ki - és milyen reakció hatására a világhoz. Számít a neveltetés, az élete fordulópontjai, hogy hogy foglalkoztak vele a szülei, és nagyon-nagyon sok minden. De ez már kevés információból is kiszűrhető és öröm.

Ahogy azt már sokan megmondták, a kommunikáció egy szakadék a társadalmi csoportok/rétegek közt, de még az egy rétegbe tartozó emberek közt is sűrűn. Nem tudom nem kicsit leírni mégis az egyik órát, amit ígértem fentebb, amikor is a megnyílásról beszélgettünk. Baromi fontos, hogy annyi embert ismerj meg, ahányat csak tudsz, az előítéletek NAGYON NAGYOKAT hibáznak, és csupán ránézéssel szinte senkiről nem tudjuk megmondani hogy most milyen is. S ez is beigazolódott (bár ezt eddig is tudtam), mostanában az életemben. Nem szabad elhanyagolni a beszélgetés helyzetét, mert egyszerűen így ismerhetjük meg a másikat valójában. De hát nem csak ismerkedésnél fontos ezt, mint hibásan megadtam a címben. Akár családok közt is, akár nagyobb csoportok közt is (bármilyen intervallumon gondolkodunk), nagyon fontos a kommunikáció. Emlegettem a megnyílást is. Ha bezárkózott vagy, és nem úgy viselkedsz, annak megfelelően, hogy te bárkit képes vagy megismerni bármelyik percben, akkor lehet hogy számos lehetőségről maradsz le, s nagyon sok dologból maradsz ki.

Ki kell nyitni a világnézetet és pozitívan (tisztelettel) megelőlegezve engedni be mindenkit.

Amint mondtam, ez szépen hangzik, csak pont itt jön az emberi tényező. Lehet, hogy erre most nagyon rá vagyok spilázva és csinálom pár hétig, pár hónapig, de lesz biztosan olyan nap amikor úgy kelek, hogy: "mindenki menjen a fenébe..." mert az ember halandó. Sajnos ha mindig mindennap át tudnám venni azt, hogy hogyan is kéne működnöm az életben, és nem kéne ezer dolog felé figyelni, akkor nem gyorsult volna fel ennyire a világ (és jobban oda is tudnánk figyelni az étkezésünkre is pl, tehát számos hátránya van a felgyorsulásnak), nem tartana itt az oktatás ahol, és lehet, hogy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb emberek lennének magyarországon. Persz ez egy nagy általánosítás halmaz, mert szinte biztos vagyok benne hogy a világban találunk olyan közöséget, aki ennek megfelelően él. Gondoljunk csak a Lámákra, és egyéb emberekere. Ők pont azért bölcsek, pont azért tudják feltárni maguk előtt a világot és pont azért tűnnek annyira felsőbb rendűeknek, mert a mindennapi imádkozással és meditálással folyamatosan tudatosítják magukban, hogy hogy is kéne eljárni, és nekik mivel kell foglalkozni. Ez szerintem marha jó, s remélem még sokáig nem felejtem el, és beépülnek ezen gondolataim. Próbáljátok ki, álljatok így a világhoz és ha nem jó... akkor visszafizetem a különbözetet :D

Valószínűleg a közeljövőben várható egy átfogóbb "Szabadítsuk fel elménk" cikksorozat :)

Rég nem írtam már, de remélem senki sem gondolta, hogy még nem fogok :-). Szóval hazafele elkezdtem gondolkozni a helyzetemen. A múltamon, a jelenemen, a jövőmön, meg minden általánosnak mondható dolgon. Irodalom órán elkezdtünk beszélgetni az életcélokról, s megragadt bennem egy kép; A magány.

Elkezdtem hát kattogni hazafele a buszon, miközben Outkast lightos kis zenéje ült a fülembe. Miért is vagyok ellen a párkapcsolatoknak mostanában, vagy egyáltalán, miért nem jön össze a csajozás mostanság, és egy kis elgondolkodás után, hamar rájöttem: félelem. Igen, pontosan egyfajta para az, ami engem mindig belülről idegesít. De nem, nem, ez nem az a fajta; "jujj, hogy szólítsam meg" típus, mert abból a korból már régen kinőttem. Az inkább olyan fajta kis adrenalin megnövekedés amit még direkt élvezek is, a felfedezés új öröme. De akkor mégis mitől félek (félnek az emberek), amiért nem alakulhat ki komoly kapcsolatom (nem alakulhat ki az embereknek komoly kapcsolata?) Körbenéztem magam körül, és megállapítottam, már számtalan csajt ismerek, mégis azt mondom: "Á, majd a másikkal". Utána pedig az azt követővel és az után a mégkésőbbivel. S végülis számos lehetőségem adódna a nőzésre, akárhogyan is, tehát nem az előbbi fázisban bukom el. Nem is az azt követőben, mert kommunikációs készségből sincs hiány, akkor mi lehet a kulcs?

Egy félelem, ez igaz, de remélem sok embertársamnak segítek - és magamnak is - ahogy leírom ezeket a sorokat. Ez a felelősség félelme, bizony. Sírunk, rívunk miért nincs nőnk, megismerünk nagyon sokat, valakivel el is kezdenénk komolyan, de pár csókon túl nem nagyon jutunk. Miért is? Egyszerűen túl előre tervezünk (legalábbis nálam ez a bázis probléma), s máris elkezdünk gondolkodni azon - bármennyire is idősek, vagy fiatalok vagyunk -, hogy ugyan oké, most nem vagyok magányos. De hogy fogom én ezt a kapcsolatot fenntartani? Hogy fogom én ezt költséggel fenntartani? Minden szünidőmet vele kell tölteni? Ezek ilyen általános kérdések, amit sokáig nem mertem magamnak se bevallani, de így igaz. Nem merek szembenézni a felelősséggel, ami ránk vár, ha egy komolyabb kapcsolatra eveznénk valakivel. Az a legpoénosabb, hogy lehet, hogy ezekre a kérdésekre nem is kell tudni a választ, mert úgysem fog felmerülni (például a hogyan tartsam fennt költséggel? c. kérdés), csak így általános probléma generáció, amiért azt tudjuk mondani: áá, vele nem. Tehát legbelül végülis nem is vágyunk rá, félünk egy ilyen 'dologtól' mint a komolyabb párkapcsolat, inkább hülye kérdéseket teszünk fel magunknak. Aztán amikor magányosan nézünk szembe a hatalmas természettel, akkor mégiscsak jó lenne, ha mindig ott van valaki.

Tanulság tehát: Ha szeretnénk valamit, nem elég azt mondani: igen, én szeretném/akarom. Hanem teljesen végig kell gondolni, és bevállalni belőle mindent. S ha gondolatainkból a legkisebb negatív kérdést is ki tudjuk zárni a dologgal kapcsolatban, akkor valóban vágyunk rá. Szerintem ez lehet a kulcs ahhoz, hogy életszínvonalunk egy szinttel feljebb lépjen. 

Most van egy kis szabadidőm, így elgondolkodtam azon, hogy az emberek miért is falsulnak be állandóan. Talán a pénz, a pozíció, vagy egy jobb élet érdekében? Miért csináljuk?
Ezen fontos kérdések előtt, talán kezdjük a diáknyelvezet felismerésével, mi is az, hogy: "befalsul"?

Nos a "falsság"nak több módozata és irányzata van, de némiképp meghatározható, hiszen egy összefogó, ember csoportra értelmezhető defíniciója van. Nagyon egyszerűen: Egy emberről (csoportról), akkor mondható el, hogy fals, ha nem úgy cselekszik mint ahogy azt hangoztatja. Tehát egyszerűen minden nap más véleményt vesz fel... de ez utóbbi mondat, már rögtön szétbontható csoportokra, így hát essünk is neki! (Nem baj, ha így sem értetted meg a fogalmat, lentebb látni fogod a kifejtéseket)

1. csoport: Úgy falsulsz, hogy észre sem veszed.
Sajnos, a mai emberek nem tartják magukat szorosan a véleményükhöz. Ez annak köszönhető, hogy véleményeiket általában mástól "veszik", és ha az tetszik nekik, akkor azt hangoztatják ők is. Ennek a táptalaja az, hogy mostanában előbb beszélünk, mint gondolkozunk. Nem próbálunk ki dolgokat, nem nézünk meg embereket, mielőtt véleményt alkotnánk róluk, hisz információs dömping van. Mit értek ez alatt? Az információs dömping olyan mint egy sztráda. Csak két sáv van, és az emberek sokszor be akarnak előzni, mert felgyorsult világot élünk, és mindenkinek kell az információ: mi sem bizonyítja ezt jobban mint az óránkénti híradás a rádiókban, vagy csak úgy általában a híradás, és annak ezerféle módja: TV, rádió, internet, reklámok, blogok, stb. Szóval térjünk vissza a sztádára, ha valaki előz, annak következményei lehetnek. Például az, hogy nem vesszük figyelembe saját magunk azokat a dolgokat, amiről véleményt alkotunk, hanem csak úgy "átemeljük" egy másik társunktól/barátunktól az infot, és holtig állítjuk azt. Példának felhozhatnék ezerféle vitadolgot, amiktől hemzsegnek a magyar fórumok is: számítógép a konzolos társadalmak ellenében, gyártó gyártó ellenében (például Intel vs. AMD), vagy bármi más. Vannak kultúrált, átgondolt véleményt alkotó emberek, amit mindkettőt kipróbálják, de többen akadnak azok, akik, csak puritánul: "Ez szar" (pardon), kijelentéssel élnek, és ha megkérded tőlük, hogy: Miért is? Láttad már valaha, használtad? Válasz: "Nem, de a Lali..." és itt kezdődnek a dolgok.
Összegében ez a csoport mindenkiben benne van egy kicsit, bennem is (nem vagyok álszent), bennetek is, mert a dolgok megrágására sokszor nincs időnk. Persze javító körülményeket/technikákat használatba vehetünk: Például megbízható forrásból érdeklődünk egy-egy adott dolog felől. Például az informatika egyes gyártmányairól olyan emberektől informálódunk akikben megbízunk és tudjuk, hogy értenek hozzá. S mérlegeljük, hogy melyik dolog érvényesülne jobban a mi környezetünkben! Ha mindenki kicsit így tenne, lehet máris "értelmesebb" népséget találnánk a fórumok nagy többségén.

2.csoport: Mi van veled barátom? (Effektus)
Ez már kicsit durvább, és itt már nem is annyira játszik be a fentebbi tényező, a "tehetetlenségi törvény" (magyarul nincs időnk a vélemény alkotására). Ez egy olyan dolog - biztos már előfordult számos olvasómmal -, hogy barátunk egyszercsak átvált. De teljesen, más véleményt fúj egyik napról a másikra, más stílusban öltözködik, máshogyan viselkedik.
Ennek több oka lehet:

1. Megutálja régi énét, kvázi a menekülés magunktól (ez a pozitívabb fele), mert rájön, hogy egész idáig egytársadalmi csoport "bábja" volt, és úgy viselkedik ahogy ők, úgy tesz ahogy ők, mert tartozni akar valahova. De szép lassan rájön, hogy az egész szokatlan és rossz, s ő nem érzi így jól magát. Igy kitör, mégha elveszíti is ezt a csoportot.
2. (a negatív fele) Gondolom kitaláltátok ide mit fogok írni. Pont amikor belemegyünk egy ilyen csoportba. Eddig egyediek voltunk, gondolkodtunk, de mondjuk "módosságunkon", vagy másképp "anyagi helyzetünkön" javítani szeretnénk és befalsulunk oda, ahol tudjuk előre.... De ne szaladjunk ennyire előre, ennek is meglesz a maga kifejtése.

Viszonylag innentől kezdődnek az alcsoportok. Tehát ez a "kettes csoport", az egész alapja, mint látjuk egyik fele input (bemeneti), másik fele output (kimeneti) csoport. Van aki belemegy a falsságba, és van aki kijön belőle. Bocsánat, hogy számítástechnikai kifejezésekkel éltem, de így lehet szemléltetni a legjobban.
Egyébként, nehogy azt higyjük hogy mi egyik csoportban sem vagyunk, pont a monotonitás az (lásd lejjebbi cikkek) ami meghatározza ezt. Még ha egész énünk nem is változik át, dolgokba biztos bemeneti csoportokhoz fogunk tartozni, és dolgokba kimeneti csoportokhoz. Hisz az egyensúly fenntartása énünkben is megtalálható. Bizony, még Te is, kedves olvasóm, aki ott ülsz, bármennyire mondod, hogy "egyedi"(?) vagy. Miért is? Mert az életnek bizony vannak kényszerítő körülményei, amikről nem tehetünk, lássuk ezeket:

• Munkahely
• Iskolai szabályok (bár ezek nem annyira szigorúak)
• Társadalmi kiinduló helyzet/körülmény
• Befolyásolhatóság

Ugye, hogy érezzük ezeknek a szavaknak a súlyát? Mondok egy példát: Hiába szeretjük nagyon a rapzenét, vagy akár a technot, a munkahelyünkre adott esetben mindig ing, nyakkendő párosul, hiába nem érezzük magunkat jól benne. Abban a légkörben (legyen ez egy komoly, nagy cég, v. akár otthoni alapítású, 3 embert felölelő), megvannak a "légköri szabályok", ami maga is egyfajta kényszerítő körülmény.

Akkor mégis mit tehetünk? Érezzük, hogy a falsságot minnél jobban kezdjük megismerni, annál jobban behatárolhatatlan. Adok egy egyszerű receptet azonban, hogy hogyan ne eshessünk a "rendszer áldozatává".

A szavunkhoz mindig tartsuk magunkat, akármi is az. A véleményeinket értékelhető forrásból merítsük, és ne mások alakítsák azt erőszakkal. Ezért az előző két mondat alapja: Gondolkozzunk, mielőtt beszélünk. Ha valakinek beígérünk egy időpontot (ez egy külön csoport jellemzést is megért volna :-)), akkor tartsuk magunkat hozzá. Illetve, ha beígérünk bármit, hogy szólunk/utánanézünk, és a másik fél visszakérdez, hogy: "Nos, megnézted?", akkor ne nézzük hülyének a másikat, mert az nagyon idegesítő tud lenni, és valljuk be az igazságot, ne keressünk átlátszó kifogásokat, mert azt egy értelmes emberi lény hamar átlátja.

Egy szóval: Próbáljunk olyan emberek lenni, ebben a több pontból is erőssen befolyásoló, felgyorsult világban, akiknek van gerincük, és egyenesek. Mondjuk el a másiknak, hogy mit is gondolunk róla, persze ne a munkahelyen a főnöknek (kényszerítő körülmény :D), de barátainkat csak úgy tudjuk megválasztani ha őszintén azt mondjuk amit gondolunk, és ha ő is azonos véleményen van, "egy rugóra jártok", abból kialakulhat egy furcsa dolog: A barátság. Befolyásoljuk mi a privát életünket.

(hopsz, ez nem egy szó volt :-))

Folyt. köv! (Társadalmi csoportok? Lépjünk be? Kik azok a sznobok?? Mit irányíthat a pénz énünbken? Észre sem vesszük!)

Mint mondtam az előző részben, erre a kérdésre most válaszolni fogok, hiszen ma elkezdtem agyalni ezen, s belémötlött, egy megintcsak "világot magában foglaló" felismerés.
Nos, ragozhatnánk itt ezer évig, hogy mi is a szerelem. Vagy úgy, ahogy leírtam az előző részekben, egy általános definícióval, vagy úgy, hogy elkezdjük mondogatni, amit általában hallani szoktunk: "hát tudod, ez a szívet átjáró érzés", "háát izéé... nem tudom, csak jó", szóval ezer jó tulajdonság felsorolása sem mutatna - számomra - a pontos megfogalmazásra.
Alapvetően abból a gondolatból indulok ki, hogy a szerelmet nem "kreálni kell magunknak", hiszen mindenki arról számol be, ugyebár, hogy az csak úgy jön neked. Persze, mert elsősorban a szerelmet nem az indítja be (kvázi nem az rúgja be a motort), hogy az ember hozzátesz ehhez valamit! Abszolúte nem. Szerintem a szerelem ennél bonyolultabbat igényel. Nem azt, hogy mi "tegyük" a szerelmet, hanem pont fordítva...
A kulcsszó: LEMONDÁS! Nézzük egy nagyon materiális, már-már érzéketlen szempontot: mit tesz a szerelem? Elveszi a pénzünk, elveszi a lakásunk felét, aztán háromnegyedét, elveszi a kocsinkban a helyet, elveszi a nyugalmunk, elvesz egy csomó dolgot szép lassan... (ez tényleg meghökkentő gondolatmenet, de mindjárt lesz magyarázat!!) ami eddig megvolt, annak a fele a szerelembe megy, és az egyedüllevős napjaink is oda. Na akkor most mi van? Az első pakliban ott kavarog a már említett szépség, és pont a "nyugalmas egyedüllétből" való kitörés. A másodikban pedig az, hogy elveszik egy csomó minden, vagy inkább áttranszofrmálódik a használati joga, csomó mindennek.
Emlékezünk a régi mondásra? "Ne háborúzz, szeretkezz!" Miről szól a háború? Hatalomról! Miről szól a hatalom? Erőforrásról és pénzről. Akié a több pénz, azé a hatalom, akinél a több erőforrás (legyen szó humán és-/vagy ásványkincsről..) azé a pénz.
A szerelmet bizony EZ indítja be! Hogy le tudunk mondani az anyagiakról. A szerelemben levő dolog, valahogy kihelyezi az emberek gondolatmenetét a materiális világból, és átmegy már-már egy másik elméleti síkba/dimenzióba, kinek hogy tetszik. Egy szerelmes ember például elolvasta volna az előző bekezdéseket, biztos beleborzongott volna, hogy hogy lehetek ilyen érzéketlen bunkó, hogy ilyen anyagiasan bírom leírni azt, hogy mink veszik el, pedig ez tulajdonképpen érték!

Persze, nem csak ez a kulcs a szerelemhez, még nagyon sok subfolyamat befolyásolja, de az egyik legnagyobb kapocs a gépezetben az, hogy le bírunk mondani valamiről, valakiért! Nem azt mondom, hogy az szerelem, ha valaki egy audi a6ost tol a nője popója alá, majd elhalmozza mindennel, mert az már egy másik női furomány, a kihasználás kategóriája!

De erről majd lehet később, lehet nem... de egyenlőre ezt a tartományát az életnek eléggé átgondoltnak érzem a blogomban, szóval ezután jönnek a "szabad" témájú agytörések.

Remélem leszűrtetek valamilyen tanulságot, vagy legalább a gondolkodásmódotok egyik része megegyezik azzal amit mondok!

Minden jót!

Már átnéztük a szerelem negatív típusait, aminek nagyjából szerves részét képezi az emberi gondolkodásmód által alkalmazott "beleerőltetés", de most ahelyett hogy további statikus dolgokat írok le, lássuk hát, hogy mi lehet ennek hátterében a véleményem szerint...

Az emberi kapcsolatok mindig is szépek voltak. Az emberek alapvetően vágynak a szép dolgokra, akárcsak a technikában (!), az életben, a mindennapokban, mindig. S ugyebár az egyedüllét amúgy is monoton, így a pubertárskori "lázadó" ellenállás, minden korosztály számára sokkal tetszetősebb (szebb) a monotonitás ezen terén, hisz a bonyolult gondolatok helyett írjuk le egyszerűen: Ki a fene szeret egyedül lenni?
Ugyebár az előbbi állítás sorozatban látunk egy körforgást, hisz ez a folyamat ismétlődik. Kitörés - belenyugvás - kitörés - belenyugvás, akár csak egy végtelen ciklus nemigaz? Mint mondtam, a belenyugvás része nem a legjobb senki számára - bár vannak pillanatok/élethelyzetek, amikor alapvetően igen -, de hosszú távon biztos nem. Igy a körforgás egyik részét kívánjuk ugyebár állandóan. S akárhogy is gondolkodunk a körforgáson, meg az egyensúlyokon, arra jutunk, hogy az ember hogy-hogy nem, nem csak az élete 50%-ban kívánja, hogy legyen együtt valakivel, hanem bizony nagyobban. Ez látszólag megbontja ebben a tulajdonságában az emberi élet ezen részének egyensúlyát, márha feltételezzük, hogy egyensúlynak kell fennt állnia. S most feltételezzük, hisz én ilyen irányban feltételezem az élet értelmét, az egyensúlynak fennt kell állnia.

Nos, ha az emberek életük 80%ban igényelik egy párkapcsolat kialakulását, akkor - ezen naiv feltételezés végigfuttatásakor láthatjuk -, hogy a fenntmaradó 30%, az kérdéses kapcsolat.

1. Nagyjából ennek a 30%nak a háromnegyede az a sóvárgás egy kapcsolat után, s utána beletörődés abba, hogy mégsem lehet az adott személlyel kapcsolatunk. --> Kvázi nincs fizikai kontaktus
2. Amikor van, akkor pedig az előző részben említett lehetőségek sorakoznak fel, azaz azt várjuk el, h. szeressen valaki, vagy azt hisszük, hogy mi vagyunk szerelmesek, vagy mind a kettőt egyszerre, és a végén az egésznek egy jó nagy orrabukás következik.

Hogy mi maradt a fennmaradó 50%ra? Szerelem! De mikor fizetjük vissza ezt az 50%ot? És tulajdonképpen, hogy nyilvánul meg a szerelem?
Ezen kérdésekről a gondolataimat láthatjátok, a 3. részben!

Metanis "hatására" most a szerelemről fogok írni nektek... csak az a baj, hogy én nem érzem magam akkora filozófusnak, hogy a szerelmet kifejtsem mint olyat, a téma - habár átfogó megoldásokon szoktam gondolkodni -, túl komplex. Egy körülbelül "meghatározással" fogom kezdeni gondolataimat.

Szerelem: Kettő (vagy több) lény között kialakuló olyan szellemi/gondolati/fizikai -kezdetében, - megszakíthatlan kapcsolat, amely viselőit örömmel/boldogsággal/büszkeséggel és-/vagy felelősségtudattal tölti el.

... legalábbis én így tudnám, nagyon körvonalasan leírni ezt a "dolgot". Mondjuk az a baj, hogy a "szerelem" mint szó nagyon összekeverhető és elkoptatott kis hazánkban. Koptatott, mert mindenki használja mindenkire, nincs olyan értéke magának a szónak, mintha pár évtizeddel ezelőtt mondtuk volna ki, ezt szerintem mindenki érzi. Főleg az Amerikából bejövő "szeretlek" típusú telefonbeszélgetés befejezés is mégjobban koptatja ezt az amúgy is agyoncsiszolt "gyémántot".
Hogy miért összekeverhető? Hiszen gondoljuk csak a szeretet-re, mint szóra. Ezt a kettőt jól össze szokták keverni az emberek, szeretet és szerelem, egy parketton jár mostanság. A szerelem nem olyan valami mint a szeretet. Szeretetet lehet adni családnak, barátoknak, embereknek akik közel állnak hozzánk. De nem olyan közelségben, mint a szerelem. A szerelem - mint már feljebb is írtam -, egy olyan kapcsolatot feltételez, amiben az őszinteség és a megértés a legerősebb, ezen a kettőn keresztül pedig egyenes arányosságban nő a megbízás. De ez nem játszható el persze visszafelé, attól, hogy megbízunk valakiben, nem feltétlen vagyunk bele szerelmesek!

A "szerelem"nek több fajtája van, megpróbálok párat felsorolni és kifejteni (utólag írom - most a negativ részek jöttek össze, majd legközelebb a másik főcsoportot is leírom):

• Amikor azt hisszük, hogy szeretünk valakit, az a baj, hogy ez az összekeverős dolog, mégha tisztában is vagyunk mindennel, akkor is megy. Tehát a magány elől menekülni, a legjobb a párkapcsolatba nemde? Változtatnánk a monoton helyzeten, amiért egyedül vagyunk. De erőszakkal... és az ilyen kapcsolatoknak a vége a nagy hasraesés. Mikor kicsit később kiderül, hogy mi nem is szerelmesek vagyunk csak menekültünk. Az elől menekültünk, amit nem bírunk elviselni: a kudarc, a magány elől, az elől, hogy este egyedül üljünk a TV előtt, egyedül ébredjünk, ne halljuk más kutatását a lakásunkban, csak az üres kongást.
• Amikor azt szeretnénk hinni, hogy minket szeretnek, az alapvető probléma még mindig a menekülés. Csak most egy kis egoizmusunk is van már, ami nem baj, csak az hogy, ezt az állapotot szoktuk keverni az elsővel. Tehát mi azt hisszük hogy a másiknak feltétlen ránk van szüksége, és ezért várunk rá, és megintcsak fülcimpára esünk, amikor az új párjával közelít felénk az áldozat. Miért? Mert ez esetben, lehet, hogy összejött volna, csak mi annyira nem tettünk semmit, hogy a másik beleunt a várásba. Valamennyien egyszer elkövetjük ezt, mire megtanuljuk, hogy is működnek a dolgok.
• És a keverés, amit már előbb mondtam. Amikor szeretnénk azt hinni h mi jól bele vagyunk esve valakibe, meg azt, hogy erre a másik félnek is szüksége van. Teljes álomvilág, a legnagyobb hasraesés, pár hét után.

És az a kérdés, mit tudunk tenni ezek ellen?
Próbáljunk meg: NE menekülni, hanem megszokni _belemenni_ egy kapcsolatba. Ismerjük meg a másikat, minnél tovább! Ha úgy érezzük, hogy nem tudunk valamit még a kiszemeltről, hát kérdezzünk, _beszélgessünk_ vele! A beszélgetés hiánya, mindig is egy nagy társadalmi szakadékot képzett, mindenhol. Határozzuk el, hogy mik a céljaink az alannyal! S ha legalább picit követjük ezeket az utasításokat, akkor szerzünk abból rutint, hogy mindezek mellett, hogy mi nagyon jól elterveztük, mégis mikor, hogyan lehet tudni, hogy ő mégsem az, akinek mi gondoltuk.

(folyt.köv. még ezen a héten!)

A monotonitás mindenhol ott van, ahol mi. Lélegzik, él, tágul, összeszűkül, ráfókuszál az életterünkre. Hogy miért? Mert egoisták vagyunk! Hisz, ha belegondolunk a monotonitás, és paradoxonja nélkülünk is ott lenne. De akkor, hogy működik ez?

Fürdés közben merítettem ezeket a gondolatokat az élet vizéből, hogy miért? Mert előző commentelőm - üdv. ezúton is! - azt mondta; "no smoking, semmi pia". S ebbe én bele is gondoltam, hogy milyen is ez? Monoton nem? Ha az ember, sohasem próbálja ki a cigit, és sohasem alkoholizál, akkor sosem látja a világot a feje tetején, ill. ha nem látja a világot a feje tetején, hogy tudja eldönteni, hogy egyáltalán szüksége van-e a világra normálisan?

Azért különös a monotonitás, mert csak nagyon keskeny repedés választja el azt, az egyensúlytól. Hisz a világnak alapvetően van egy egyensúlya, mely mindenre érvényes. Ha nincs monotonitás, kvázi egyfajta egyensúly eltolodás, honnan tudjuk, hogy milyen az amikor egyensúly van? Ha mindig görcsösen kötődünk egy elképzeléshez, honnan tudjuk, hogy milyen lenne annak az elképzelésnek a meglátása, ha például, egy másik szemszögből néznénk? Épp ez a gond, hogy nem tudjuk, mert nem gondolunk ebbe bele! Mert az ember ilyen, és itt eljutottunk az első bekezdéshez: egoista. Alapvetően. Még az is, aki nem azt mondja, és még a szerény emberek is. Hogy miért? Hadd mutassak be egy alapvető példát az elméletemen keresztül;

zolika új triciklit kap. Ha zolika tudja előre, hogy kapni fog egy új triciklit, valószínűleg vágyni fog rá, nem? Ha vágyik rá, előbb múlik el a dolog varázsa, akkortól számítva, ahogy megkapja, na de miért? A monotonitás miatt. Ha zolika egy évre előre tudja, hogy egy év múlva új triciklit kap, mindent megnéz előre. Az árát, a színét, talán - ha egy picit őrültebb - még a szagát is megjegyzi. És egy évre erre, mikor már el sem hiszi, hogy megkapja, mégis ott van. Hűű de jó. Zolika két hétig nézegeti, fogdossa, hajtja. Az első napokban még 3x kimegy a garázsba megnézni, hogy tényleg ott van és tényleg az övé-e. A második héten még mindig tart a varázs, mennyire jó is az a tricikli. A harmadik héten, már 'betörik' az új fíling, és zolika megszokottnak, ám még mindig jónak tartja a triciklit. A negyediken, hát igen... új tricikli jelent meg a piacon. Az ötödiken, már a havernak új van, és az övé mi? Hát csak egy közönséges darab, még talán azt is rámondja, hogy: "szar". Nem zolika kitartásával, és nem is gondolkodásával van a baj. Az a baj, hogy ember.

Mert ilyenek az emberek. Vegyük, hogy zolika nem tudja, hogy új triciklit kap. A folyamat hasonlóan fog kinézni, ámde sokkal több hétig is eltarthat a "varázs", egy hosszabb időintervallumot fogunk kapni, de az állapot legvégén, megint eljutunk addig, hogy az már "szar" lesz. De nyilvánvalóan, ez egy kitartóbb megoldás.

S miért van mindez? Nem, a válasz nem a megszokott: mert egoisták vagyunk. Illetve részben, de inkább a monotonitás az, ami meghatározza azt, hogy meddig lesz a kijelölt új tárgynak egy varázsa. Mert amikor újonnan kapjuk meg, pont azt szeretjük, hogy életünk kis részében a monotonitás megbukott, valami új jött be. De maga az újdonság is monoton. Nem szeretjük állandóan teljesen újnak és csili-vilinek látni a saját dolgainkat, mert monoton, ha minden nap minden új. Vegyük a laptopom. Ha minden nap ugyanezt a modellt megkapnám, minden nap újnak és gyárinak nézne ki a laptopom. És most vonatkoztassunk el a mindennapi dolgoktól, h. újra kéne telepíteni, mert mondjuk olyan állapotban kapnám adatokkal, amilyenben tegnap otthagytam. Elárulnám milyen lenne: "szar". Mert monoton! Pont azért, mert megvan a varázsa a tárgynak amíg új, aztán elkezdjük használni, vigyázunk rá, persze... de egy idő múlva azon kapjuk magunkat, hogy nem is vigyázunk annyira rá, pedig amikor meg akartuk kapni, még nagyon óvatosak voltunk vele. Miért?? Mert kilépünk az "újszerűség" monotonitásából, és egy egyedibb, vagy éppen saját dolgot akarunk. Igen, a tudat alattink azt akarja, hogy karcos legyen az a laptop, nézzen ki úgy, mintha használtuk volna. És ekkor jön a döntőpont. Megvan a használt állapot is már egy ideje. Újat veszünk, mégha nincs is rá szükség, hogy miért? Mert? Na? Igen, monoton.

Azt értsük meg, hogy a monotonitás nem egy nagy általánosítható valami. Nem egy nagy folyamat. Nem egy kisfolyamat. Ez folyamatok összessége, szubfolyamatok generálják a nagy folyamatokat és így tovább. A monotonitás annyira vizuálisan megjeleníthető, akár egy végtelenített folyamatábra.

Szerintem ennyit az első részéről a dolgoknak, talán még lesz folytatás, de tudjátok mit? Most erről a témáról meguntam írni. Miért? Mert monoton... meg a lábam is fázik :-)

Úgy érzem, megint eljött a pillanat az írásra. A stílus, Mission Impossible lesz:

09:30 AM - Egészségügyi központ in the middle of nowhere

Várok, várok, várok, várok, várok. Gyakorlatilag ebből az 5 szóból lehetne leírni a mai egészségügy állapotát. Igen, biztos vannak nagyszerű magánklinikák és orvosok, ahol mindent zsebből fizet az ember, de amíg nem leszek tökéletes életművész, valószínűleg nem fogok eljutni ilyen helyekre, így megmaradt nekem is az, ami nagyon sok embertársamnak még, a: "zesztéká"

A feladatom: 1 db receptet kiíratni az orvossal. Gyerekjátéknak tűnik nemde? Csak bemegyk, és már jövök is. Recept, mi az? Csak ki kell nyomtatni és aláírni nemde?? NEMDE??? NEEEEEEMDE... nem.

Beérek, eleve háromnegyed órámba telik, mire megtudakolom, hogy hogy is megy a folyamat, amíg "Dr. úr" szabadságon van, s helyettesítik. A következő: Az asszisztenssel megiratni a receptet, és utána aláiratni a helyettesítő orvossal, majd kiváltani a gyógyszertárba, de e a feladatnak ezen utóbbi része, ugyan fapados, az első "feladatokhoz" képest.

Több negyedórányi várás után, úgy döntöttem az asszisztensnő ajtaja elé állok, mert nem bírom tovább, és lám: győz az erősebb! Bejutottam! Bennt: vizitdíj, gyógyszer felírás, Vele már jól megértetem magam, mert ismerem.

És a következő töréspont, az aláírás: a "Dr. nő"-nél bennt vannak 2en, ill. vagy egy órája nem mozdult a sor. Még az assznőn múlott minden. Ha ő nem megy be a papírjaimmal (azzal a 2dbal!, neem 2312 recepttel mint a nyugdíjasoknál, csak 2db papír, az egyik a vizitdíj!), ééés nem vár FÉL azaz FÉL órát az aláírásokra, miközben kihallatszik h a "Dr. nő" veszekedik a másik asszisztensével, szidja agyba-főbe, és végig kellett hallgatni a műsort.

Befejezés időpontja: 12:30

Úgy gondolom, amíg egy darab recept kiváltására magyarországon 3 órát kell ingázni és várni a semmire, addig egyáltalán minek vannak reformok? Amíg a "doktorok" azt hiszik, hogy ők kávézni és beszélgetni mennek be, miközben betegek 20ai mehetnének le akár egy óra leforgása alatt is, egy fejlett kultúrájú országban, addig miről beszélgetünk?

Egy haverom mondta, hogy ő nem az *TP Banknál van, hanem a Ci*ibanknál, merthogy ott tudják mi az ügyfélelégedettség. Ha egy alapvető magyaroknak járó szolgáltaltásban sem tudjuk, hogy mi az, akkor minek egyáltalán a bankokból válogatni? Miért az "esztékák" határozzák meg a mi időbeosztásunkat, és miért nem kérhetünk előre időpontot, amikor TÉNYLEG be is lehet menni egy adott helyre!?

A magyaroknál vezethető be akármilyen reform: amíg a szemléletünk - ill. hozzáállásunk nem változik, hogy tudnánk befogadni akármilyen technikát/reformot/nézetet ami jobbá tenne minket, amikorton is, saját magunkat pusztítjuk? HOGYAN?

Ma, a buszmegállóban volt időm gondolkodni mit is írhatnék ide, de azt hiszem megvan. S pont a buszvezetőkröl jutott eszembe, ugyanis a szokásos buszomat lekéstem, mivel 3 perccel előbb jött mint szokott és nem is várta be a menetrend szerinti indulást, ment tovább. Jött a következő.. az meg a kiírtnál sokkal később jött, szóval kicsit haragosan indítottam a napomat.

Szóval a lényeg ez az elkúrt ipar ami itt van magyarországon. Hogy csomó posztra csak ismerettséggel lehet bejutni, legyen akármilyen papírod: "Hátha Juli szól a Nórinak aki a Ferinek, aki az igazgató barátja.." ha ez nem játszódik végig, neked nem lesz állásod. S hozzáértő, végzettségű emberek hol dolgoznak? Valami szar kényszermunkában, ami teljesen nem a kvalitásának felel meg, és "éhbér"ér dolgoznak hülyeséget.

Nos, ez miért is alakult ki? Foggalmam sincs, de kitaláltam egy megoldást! Tesztelés évente. Vagy legalább 2 évente. Tehát, hogy megszűrjék a hozzá nem értő egyéneket a posztjukról, pont az ismerős-protekció védelem miatt. Semmi egyéb, mint egy kis karigázgatós teszt, ami a munkaköréből való és - elvileg - tudnia kéne az embernek. Ha nem tudja, hát így járt, ki van rúgva.

Persze, gondolhatnánk egyből, most adok egy jó kis okot a kifejezetten "magyar gondolkodásmód"nak, merthogy akit utál a főnök, azt így könnyen kirúghatja, páár tolvonással. De ez nem így van, mert nem a főnök kezében van a feladat! Hanem egy központilag irányított, megszervezett dolog lenne, s bizony a főnök is írhatna tesztet, méghozzá lehet, hogy nehezebbet is, mert nézzünk egy általános üzleti főnök feladatait: szervezés, emberekkel való bánás(!), belső problémák kezelése(!), és bizony nem csak az, hogy néha aláfirkantson egy papírt, majd elgurul a legújabb Audi A34843asával, mert így néz ki a mostani rendszer szerinti "főnök".

Na, ez lehet, hogy egy nagyon jó kis naiv gondolat, de szerintem működtethető lenne, kivitelezhető. Persze nem ennyire egyszerű mint leírtam, de azért az emberek elkezdenék szerintem - ha márcsak néhányan is, az is nagy változás - a saját szakmájukat(!) dolgozni, az őket megillető fizetéssel!

Hm, asszem ennyi

ui: Ja, és a buszvezetőkre kéne a leghamarabb ezt rákényszeríteni! :D

Sziasztok!

Én egy Tököli "név" vagyok a sok közül, nem írhatok nyíltan/publikusan, mert megtapasztaltam már annak a buktatóit sajnos. Igyekszem összegyűjteni ide minden fontosabb gondolatomat, és nem olyan postokat írni, ami közvetlenül sértő a környezetemre nézve.

Tehát ha: "xysd ma is köcsög volt" típusú blogot szeretnél olvasni, innen jóól kattints el.

Mellesleg a környezetem: úgysem tudja, hogy megnyitottam ezt a blogot és nem is fogom reklámozni, akit érdekelnek a gondolataim az megnézi, akit nem az nem...

Na majd még írok!