Metanis "hatására" most a szerelemről fogok írni nektek... csak az a baj, hogy én nem érzem magam akkora filozófusnak, hogy a szerelmet kifejtsem mint olyat, a téma - habár átfogó megoldásokon szoktam gondolkodni -, túl komplex. Egy körülbelül "meghatározással" fogom kezdeni gondolataimat.

Szerelem: Kettő (vagy több) lény között kialakuló olyan szellemi/gondolati/fizikai -kezdetében, - megszakíthatlan kapcsolat, amely viselőit örömmel/boldogsággal/büszkeséggel és-/vagy felelősségtudattal tölti el.

... legalábbis én így tudnám, nagyon körvonalasan leírni ezt a "dolgot". Mondjuk az a baj, hogy a "szerelem" mint szó nagyon összekeverhető és elkoptatott kis hazánkban. Koptatott, mert mindenki használja mindenkire, nincs olyan értéke magának a szónak, mintha pár évtizeddel ezelőtt mondtuk volna ki, ezt szerintem mindenki érzi. Főleg az Amerikából bejövő "szeretlek" típusú telefonbeszélgetés befejezés is mégjobban koptatja ezt az amúgy is agyoncsiszolt "gyémántot".
Hogy miért összekeverhető? Hiszen gondoljuk csak a szeretet-re, mint szóra. Ezt a kettőt jól össze szokták keverni az emberek, szeretet és szerelem, egy parketton jár mostanság. A szerelem nem olyan valami mint a szeretet. Szeretetet lehet adni családnak, barátoknak, embereknek akik közel állnak hozzánk. De nem olyan közelségben, mint a szerelem. A szerelem - mint már feljebb is írtam -, egy olyan kapcsolatot feltételez, amiben az őszinteség és a megértés a legerősebb, ezen a kettőn keresztül pedig egyenes arányosságban nő a megbízás. De ez nem játszható el persze visszafelé, attól, hogy megbízunk valakiben, nem feltétlen vagyunk bele szerelmesek!

A "szerelem"nek több fajtája van, megpróbálok párat felsorolni és kifejteni (utólag írom - most a negativ részek jöttek össze, majd legközelebb a másik főcsoportot is leírom):

• Amikor azt hisszük, hogy szeretünk valakit, az a baj, hogy ez az összekeverős dolog, mégha tisztában is vagyunk mindennel, akkor is megy. Tehát a magány elől menekülni, a legjobb a párkapcsolatba nemde? Változtatnánk a monoton helyzeten, amiért egyedül vagyunk. De erőszakkal... és az ilyen kapcsolatoknak a vége a nagy hasraesés. Mikor kicsit később kiderül, hogy mi nem is szerelmesek vagyunk csak menekültünk. Az elől menekültünk, amit nem bírunk elviselni: a kudarc, a magány elől, az elől, hogy este egyedül üljünk a TV előtt, egyedül ébredjünk, ne halljuk más kutatását a lakásunkban, csak az üres kongást.
• Amikor azt szeretnénk hinni, hogy minket szeretnek, az alapvető probléma még mindig a menekülés. Csak most egy kis egoizmusunk is van már, ami nem baj, csak az hogy, ezt az állapotot szoktuk keverni az elsővel. Tehát mi azt hisszük hogy a másiknak feltétlen ránk van szüksége, és ezért várunk rá, és megintcsak fülcimpára esünk, amikor az új párjával közelít felénk az áldozat. Miért? Mert ez esetben, lehet, hogy összejött volna, csak mi annyira nem tettünk semmit, hogy a másik beleunt a várásba. Valamennyien egyszer elkövetjük ezt, mire megtanuljuk, hogy is működnek a dolgok.
• És a keverés, amit már előbb mondtam. Amikor szeretnénk azt hinni h mi jól bele vagyunk esve valakibe, meg azt, hogy erre a másik félnek is szüksége van. Teljes álomvilág, a legnagyobb hasraesés, pár hét után.

És az a kérdés, mit tudunk tenni ezek ellen?
Próbáljunk meg: NE menekülni, hanem megszokni _belemenni_ egy kapcsolatba. Ismerjük meg a másikat, minnél tovább! Ha úgy érezzük, hogy nem tudunk valamit még a kiszemeltről, hát kérdezzünk, _beszélgessünk_ vele! A beszélgetés hiánya, mindig is egy nagy társadalmi szakadékot képzett, mindenhol. Határozzuk el, hogy mik a céljaink az alannyal! S ha legalább picit követjük ezeket az utasításokat, akkor szerzünk abból rutint, hogy mindezek mellett, hogy mi nagyon jól elterveztük, mégis mikor, hogyan lehet tudni, hogy ő mégsem az, akinek mi gondoltuk.

(folyt.köv. még ezen a héten!)