Rég nem írtam már, de remélem senki sem gondolta, hogy még nem fogok :-). Szóval hazafele elkezdtem gondolkozni a helyzetemen. A múltamon, a jelenemen, a jövőmön, meg minden általánosnak mondható dolgon. Irodalom órán elkezdtünk beszélgetni az életcélokról, s megragadt bennem egy kép; A magány.

Elkezdtem hát kattogni hazafele a buszon, miközben Outkast lightos kis zenéje ült a fülembe. Miért is vagyok ellen a párkapcsolatoknak mostanában, vagy egyáltalán, miért nem jön össze a csajozás mostanság, és egy kis elgondolkodás után, hamar rájöttem: félelem. Igen, pontosan egyfajta para az, ami engem mindig belülről idegesít. De nem, nem, ez nem az a fajta; "jujj, hogy szólítsam meg" típus, mert abból a korból már régen kinőttem. Az inkább olyan fajta kis adrenalin megnövekedés amit még direkt élvezek is, a felfedezés új öröme. De akkor mégis mitől félek (félnek az emberek), amiért nem alakulhat ki komoly kapcsolatom (nem alakulhat ki az embereknek komoly kapcsolata?) Körbenéztem magam körül, és megállapítottam, már számtalan csajt ismerek, mégis azt mondom: "Á, majd a másikkal". Utána pedig az azt követővel és az után a mégkésőbbivel. S végülis számos lehetőségem adódna a nőzésre, akárhogyan is, tehát nem az előbbi fázisban bukom el. Nem is az azt követőben, mert kommunikációs készségből sincs hiány, akkor mi lehet a kulcs?

Egy félelem, ez igaz, de remélem sok embertársamnak segítek - és magamnak is - ahogy leírom ezeket a sorokat. Ez a felelősség félelme, bizony. Sírunk, rívunk miért nincs nőnk, megismerünk nagyon sokat, valakivel el is kezdenénk komolyan, de pár csókon túl nem nagyon jutunk. Miért is? Egyszerűen túl előre tervezünk (legalábbis nálam ez a bázis probléma), s máris elkezdünk gondolkodni azon - bármennyire is idősek, vagy fiatalok vagyunk -, hogy ugyan oké, most nem vagyok magányos. De hogy fogom én ezt a kapcsolatot fenntartani? Hogy fogom én ezt költséggel fenntartani? Minden szünidőmet vele kell tölteni? Ezek ilyen általános kérdések, amit sokáig nem mertem magamnak se bevallani, de így igaz. Nem merek szembenézni a felelősséggel, ami ránk vár, ha egy komolyabb kapcsolatra eveznénk valakivel. Az a legpoénosabb, hogy lehet, hogy ezekre a kérdésekre nem is kell tudni a választ, mert úgysem fog felmerülni (például a hogyan tartsam fennt költséggel? c. kérdés), csak így általános probléma generáció, amiért azt tudjuk mondani: áá, vele nem. Tehát legbelül végülis nem is vágyunk rá, félünk egy ilyen 'dologtól' mint a komolyabb párkapcsolat, inkább hülye kérdéseket teszünk fel magunknak. Aztán amikor magányosan nézünk szembe a hatalmas természettel, akkor mégiscsak jó lenne, ha mindig ott van valaki.

Tanulság tehát: Ha szeretnénk valamit, nem elég azt mondani: igen, én szeretném/akarom. Hanem teljesen végig kell gondolni, és bevállalni belőle mindent. S ha gondolatainkból a legkisebb negatív kérdést is ki tudjuk zárni a dologgal kapcsolatban, akkor valóban vágyunk rá. Szerintem ez lehet a kulcs ahhoz, hogy életszínvonalunk egy szinttel feljebb lépjen.